A 78. cannes-i programban több film is elmerült a BDSM világában. A Kritikusok hetén versenyező Kikában egy frissen megözvegyült, várandós anya a gyors pénzszerzés lehetőségében olyan kuncsaftokat szerez magának, akik fizetség fejében valamilyen fizikai vagy verbális abúzusra vágynak. A Kikában a kényszer és nem a szexuális érdeklődés hajtja a hősnőt ebbe a szubkultúrába, a brit Harry Lighton Pillion című filmjének főszereplői viszont közös döntéssel kerülnek szub-domináns viszonyba. A Pillion a hétvégi díjátadón elnyerte az Un Certain Regard szekció legjobb forgatókönyvért járó díját.
Kika
A normától eltérő szexuális szokások tabuk nélküli megmutatása egyre nagyobb utat tör magának a mainstreambe, a tavaly Velencében szereplő Jókislányban (kritikánk) a magas cégvezetői pozícióban lévő Nicole Kidman lett a Harris Dickinson által alakított fiatal gyakornok alárendeltje. A Pillion már csak azzal érdekes és új fogást talál a témán, hogy két férfi alá-fölérendelt kapcsolatának megszületését és kibontakozását követi, rengeteg humorral, és az explicit szexuális jelenetek ellenére kifejezetten megható, őszinte pillanatokkal. A fesztivál legromantikusabb filmjében meztelen fenekű férfiak birkóznak, erdei pikniken orgiáznak és láncra verik egymást.
A félénk, visszahúzódó Colin (Harry Melling) szerető családi közegben keresi a hozzá illő férfit. Karácsony éjszakáján egy felfoghatatlanul szép alfahím, egy bőrszerkós motoros (Alexander Skarsgård) lép mellé a bárpultnál, és egy pillantással az ujja köré csavarja. Az első „randijuk” alkalmával Ray habozás nélkül a földre parancsolja a fiút, aki teljesíti a kéréseit. A következő találkozásukra Ray már kész ajánlattal érkezik: Colin költözzön be hozzá és legyen az alárendeltje. Ez a szexuális szerepek mellett a háztartás vezetését is jelenti, Colin főz rá, bevásárol, és bármilyen egyéb kérését teljesíti, mindezt önszántából. Ray szub-jaként egy csapásra egy nyitott és befogadó közösség tagjává válik, ahol a szelíd motorosok mindegyikének van egy hűséges alárendeltje a hátsó ülésen, vagyis a pillionon.
Harry Melling és Alexander Skarsgård a Pillion című filmben
Ray és Colin minden extrém, külső szemmel bizarrnak tűnő körítésével együtt mégiscsak stabil párkapcsolatban élnek. A két férfi sajátos szabályok szerint éli az életét, megvan a mindennapi és szexuális rutinjuk, közös barátaik, szokásaik, egyszóval minden úgy működik, mint egy bármilyen másik párnál, nem kell hozzá szub-domináns viszonyban lennünk, hogy a felmerülő dilemmákat és konfliktusokat átérezzük. Egymás hülye szokásainak elfogadása, találkozás a szülőkkel, vagy a felbukkanó féltékenység, a vágyak kommunikálása, mind olyan természetes és hiteles adalékok, amikre könnyű rákapcsolódni.
Harry Melling fényévekre van már a Harry Potter-sorozat Dudley-jától, egyre izgalmasabb szerepekre (Buster Scruggs balladája, A vezércsel) találják meg őt, de ilyen testi és lelki kitárulkozást még nem láttunk tőle, ahogy Alexander Skarsgård is új szintre helyezi a szikárságát. A sztárságának ezen a szintjén sokan kockázatosnak tartanának egy ilyen szélsőséges szerepet, ő mégis parádésan vicces a titokzatos domináns férfi bőrébe bújva. A Pillion úgy válik tiszta párkapcsolati dramedyvé, hogy a szub-dominánsok szubkultúráját egy pillanatra sem teszi nevetség vagy undor tárgyává. A cannes-i bemutatón a szerepben maradt, bőrnadrágos Skarsgård a vastaps közepén a filmben feltűnő, és a való életben is alá-fölé rendelt viszonyban lévő mellékszereplőket ünnepeltette. Arra sajnos nem látunk sok esélyt, hogy a Pillion magyar moziforgalmazásba kerül (csodák azért mindig lehetnek), de egy streamingszolgáltatón biztosan elérhető lesz a következő egy évben.
Alexander Skarsgård a Pillion című filmben
A Téli fivérek, A legfehérebb nap és a lenyűgöző Isten földje (kritikánk) izlandi rendezője eddigi legszemélyesebb filmjével tért vissza a Cannes Premieres szekcióba, ami ugyan nem szállt versenybe, mégis helye lett volna az Arany Pálmára esélyes csapatban. A The Love That Remains kivételes szépséggel, iróniával és humorral mutatja be egy házasság felbomlása utáni egy évet, amit egy kis mágikus realizmussal is megfűszerez. Hlynur Pálmason feszültséggel teli tájai és súlyos lelki terhet cipelő hősei közé egy üdébb színfoltot hoz a legújabb alkotása, annak ellenére, hogy mégiscsak egy válást, és azt a szakítás utáni különös limbo állapotot mutatja be, amikor az egyik fél már továbblépne, a másik viszont egy helyben toporog és nem tudja, mit kezdjen az új életével. Ahogy a rapszodikus izlandi évszakok váltakoznak, úgy alakul át a család dinamikája is.
Magnus (Sverrir Gudnason) egy halászhajón dolgozik, volt felesége, Anna (Saga Garðarsdóttir) pedig az izlandi tájból, a természet eszközeiből inspirálódó művész. Három gyermeket (Hlynur Pálmason sajátjai) nevelnek, most már külön utakon, bár Magnus nehezen szokja az új állapotot. Időről időre bepróbálkozik Annánál, de a nő viselkedéséből egyértelművé válik, hogy számára véget ért a házasságuk. Pálmason lazán szerkesztett, epizodikus filmje bele-belepillant a család állapotaiba, a szakítás utáni idilli együttlétekbe, a tinikorba lépő, önálló gyerekek és az újrakezdő szülők dolgos hétköznapjaiba, például Anna legújabb műalkotásának hosszú készítési folyamatába is.
The Love That Remains
Izland változékony, négyévszakos hátterében az idő múlása megváltozik, a nappalok és (fehér) éjszakák összemosódnak, a valóság sokszor álomszerűvé válik, különösen a továbblépésre képtelen férfi számára. Hol a helye a családfőnek, ha az otthona többet már nem az otthona? Ha megöli a tyúkól agresszív kakasát, azzal visszaszerzi elvesztett férfiasságát? És ha elmúlik a szerelem, milyen formában marad mégis jelen? A gyerekek egy Jeanne D’Arc figurát építenek a kertben, hogy legyen kire nyilakat lövöldözni, és közben a szüleik válásáról beszélgetnek. Ki-ki a maga módján igyekszik feldolgozni a változást, az új helyzet abszurditását.
A vadregényes természet sokszor átveszi a főszerepet, enciklopédikus és asszociatív képek illusztrálják a változáson áteső család folyamatait. Pálmason (aki most operatőrként is fel van tüntetve) visszahozza a már jellegzetes montázstechnikáját is, ami egyetlen fix szögből mutatja meg valaminek – egy faháznak (a Nest c. rövidfilmje), egy családi háznak (A legfehérebb nap) vagy jelen esetben a középkori bábunak a megépítését, az Isten földjében egy fokozatosan lebomló lótetemmel érzékeltette a táj és a múló idő fenséges brutalitását. A természet erői és az újraépülő család egymás mellé helyezésével egy egészen sajátos atmoszférát teremt, amiben bőven akadnak meglepetések is. Jó hír, hogy hamarosan a magyar mozinézők is átélhetik ezt a különleges élményt, a film a Mozinet forgalmazásában érkezik a mozikba.
Tudósításunk a 78. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválról.
