Ez a hagyomány annyira része az annecy-i élménynek, hogy még a Warner Brothers Animation által külön a fesztiválra készített függönyfilmben is feltűnik, amiben Tapsi Hapsi a saját maga által gyártott rajzfilmért veszi át a fődíjat a papírrepülőkkel borított színpadon. Magyar vendégként persze érdekes élményt jelentettek a Gobelins iskola francia diákjai által készített szignálok is, amelyek a magyar díszvendégség tiszteletére hazánk vonásait igyekezték megragadni, volt például csikósnak öltöztetett anime hősnő, aki szürkemarhák között ugrabugrált, mielőtt megküzdött egy szörnnyel.
A legfurcsább helyi jelenség viszont egyértelműen az, hogy amikor kihunynak a fények, a nézők cuppogásban törnek ki, de ez szerencsére csak addig tart, amíg az adott film meg nem kezdődik. Amiben viszont Annecy minden nagyobb hagyományos fesztiválra hasonlít, az az elmaradhatatlan FOMO-érzés. Az online jegyfoglaló rendszerben már a megnyitás pillanatában érdemes kattintásra készen állni az előre kiszemelt filmek oldalán – és arra is figyelni kell, hogy jó francia szokás szerint nem minden alkalommal van angol felirat a filmek alatt. Ha viszont sikerül bejutni valamire, akkor jobb, ha az ember fogja a fejének csapódott papírrepülőt, és útjára bocsátja, hátha pont neki sikerül begyűjteni a sikeres találatért járó tapsözönt.
ChaO (r.: Yasuhiro Aoki)
A japán Studio 4°C az anime radikális stíluselágazásokban gazdag médiumán belül is merész alkotásairól vált híressé (Tekkon Kinkreet, Mind Game, Mutafukaz), most pedig a zsűri nagydíját is sikerült elhozniuk Annecy-ből egy szokatlan stílusú romantikus komédiával. A történet egy olyan utópisztikus Sanghajban játszódik, ahol békésen élnek egymás mellett az emberek és a sellők. Már a felütés is érdekes társadalmi dinamikák lehetőségét hordozza (látjuk például, hogyan integrálják a tengeri lények igényeit a városi tömegközlekedésbe), Yasuhiro Aoki filmje viszont kevésbé ezek kibontásában, hanem a harmonikus kapcsolat eredetének feltárásában érdekelt.
ChaO
A hivatalos, minden gyerek által ismert mese szerint a nagy harmónia egy bátor emberhercegnek és egy sellőkirálylánynak köszönhető, aki kimentette őt a tengerből, miután az bemerészkedett a hullámok közé. Egy fiatal újságírót azonban az igaz történet érdekel, és rá is bukkan a sztori valódi főhősére, aki anonimitásba burkolózva dolgozik egy hajón. Kiderül, a Stephan nevű férfi fiatalkorában egyszerű irodista volt csupán egy hajózási nagyvállalatnál, amely üzletet igyekezett nyélbe ütni a tengerek felett uralkodó sellőkkel. Ez eléggé megnehezítette a dolgot, mivel a két nép kapcsolata nem volt éppen felhőtlen. Egy nap, amikor hősünk nagyfejű főnökének luxusjachtját takarítja, egy árhullám majdnem lesodorja a fedélzetről. Hiába kapaszkodik, nem sikerül szárazon megúsznia a dolgot, ugyanis egy nagy hal bekapja.
A kórházban ébred fel, ahol kiderül: a pufi, narancsszínű és uszonyait divatos sneakerbe bujtató hal nem más, mint ChaO, a sellőhercegnő, aki a vízilények delegációjával érkezett a tárgyalásra, és történetesen éppen Stephant szúrta ki magának kedveséül. A főnök és a média rögtön kap az alkalmon, belekényszerítve a srácot a randizásba, majd a lánykérésbe. A kedves, de kétbalkezes halkirálylány úgy simul bele a fiú életébe és szűk életterébe, mint elefánt a porcelánboltba; akaratlan pusztításai jelentik a film fő humorforrását. A fiú persze lassan elkezdi elfogadni és megszeretni őt – ebben szerepet játszik az is, hogy ChaO vízen keresztül nem halnak, hanem gyönyörű, emberszerű sellőnek látszik.
ChaO
A film finoman élcelődik a celebsztárok életét teljesen eluraló médián, miközben mélyebb rétegeiben traumafeldolgozásról és a főhős tenger iránti félelméről is szól. Ezek az elemek teszik többé a filmet A nagyon nagy ő japán változatánál. Egyrészt szerethető humora, másrészt pedig a vásznat szétfeszítő energia és sodró lendület teszik igazán érdekessé az alkotást. Vizuálisan különösen vonzó, hogy a néhol vázlatos, rendkívül stilizált figurák részletgazdag, festett hátterek előtt mozognak. A lenyűgöző vizualitás elfeledteti a történet hiányosságait, a ChaO legfontosabb vonzereje a fantasztikus minőségű 2D-s animáció, amelynek utolsó őrzői lassan tényleg csak a japán szakemberek lesznek.
Állatfarm (r.: Andy Serkis)
George Orwell híres politikai allegóriája nem véletlenül kapott állatmese-formát, hiszen az ilyen fabulákat évezredeken keresztül lehet mesélni, szinte változatlan formában. De azzal sincs baj, hogy a sztorit kicsit a mai viszonyokhoz igazítják egy modern feldolgozásban – ahogy azt az utóbbi időkben motion caption színészből rendezővé vedlett egykori Gollam, Andy Serkis tette –, a sztálini szocializmus helyett a populista „hibrid demokráciákra” célozva. Ahogy a rendező fogalmazott a film előtt: „minden mai valós személyekkel kapcsolatos hasonlóság nem a véletlen műve.” Amikor viszont az évtizedes álmát jelentő filmjét vezette fel a színpadon, azt is hozzátette, hogy „ez nem egy algoritmusok által tervezett, vagy azoknak megfelelni akaró film” – ami legalább akkora lódításnak bizonyult, mint amilyenek a kigúnyolni kívánt politikusok száját percenkénti gyakorisággal elhagyják.
Állatfarm
Serkis Állatfarmja küllemre trendi 3D-s mese cuki állatokkal, és ebben az aspektusában emlékeztet John Halas (titokban a CIA által finanszírozott) klasszikus változatára, amely Orwell sötét történetét az akkori mainstream stílusban, a Disney-esztétika csillogó szemű állataival adta elő. De míg Halas ráérzett, hogy az aranyos rajzfilmstílus mennyivel érzékenyebbé teszi a nézőt a sötét fordulatokra - mint amilyen mondjuk Boxer, a narrátorként szolgáló ló útja a ragasztógyárba - addig Serkis képtelen megtalálni a megfelelő hangnemet, vagy egyáltalán eldönteni, hogy kinek is szól az alkotása. Napóleon, Sztálin megfelelője itt nárcisztikus Trump-hasonlat, valamiért Seth Rogen hangjával és személyiségével.
Egy kicsinyes, manipulatív pojáca, aki humorba próbálja csomagolni hatalomvágyát és kegyetlenségét, de közben arra vágyik, hogy Lucky, a naiv kismalac – a hétköznapi szavazó megtestesítője – felnézzen rá. Kevésbé érthető azonban, hogy ehhez miért kell folyton fingania is. A fingós humor pedig tökéletesen jellemzi, hogyan áll az Állatfarm komoly mondandójához Serkis és csapata: a sötét fordulatokat rögtön vicces beszólások vagy popzenére vágott montázsok követik. Hópihét elviszik az őrkutyák, tudjuk, mi történik vele, de egy pillanat múlva már bolyhós kiscsibék twerkelnek, és állatok lubickolnak önfeledten Dagobert bácsi módjára a hatalmas kupacnyi ellátmányban.
Megkopott popkulturális utalásoktól, celebhangoktól (Woody Harrelson, Kieran Culkin, Kathleen Turner és Steve Buscemi is mindhiába igyekszik kihozni valamit a karakterekből), TikTokra optimalizált pillanatoktól hemzseg a film, mintha csak egy nagy stúdió öltönyös producerei látták volna el erre vonatkozó utasatásokkal a rendezőjét – pedig a film mögött nem valami lelketlen szórakoztatóipari óriás, hanem Serkis saját gyártócége áll. Inkább fárasztó, mintsem vicces, ahogy az állatok bevásárlóközpontban bohóckodnak hoverboarddal és VR-szemüveggel, a többiek kárán meggazdagodott malacok sportautóban furikáznak, és drága melegítőt húznak, megszegve saját maguk által lefektetett törvényeiket. Még egy Elon Muskról mintázott milliárdos is előkerül (Glenn Close), aki a jövőt valamiért az automatizált gazdálkodásban látja, de azért szívesen megvásárolja a szerencsétlen háztáji állatokat is a disznóktól.
Serkisnek és csapatának megvolt a lehetősége, hogy az Állatfarmot átültessék a 21. századba, esetleg tovább gondolják, ehelyett egy, nagyjából a bemutatása pillanatában elavuló és tökéletesen feledhető CGI-bóvlivá satnyították. Elképzelni is szomorú, hogy mit tudott volna kihozni ebből olyasvalaki, mint Guillermo del Toro, aki néhány évvel ezelőtt készített a Pinokkióból egy bizonyos tekintetben modernizált, ugyanakkor stílusos és az eredeti műhőz hű animációs filmet, ráadásul a Netflix ellenszelében. Ami azonban Orwell szellemiségéből megmaradt ebben az Állatfarmban, az bőven elférne egy Happy Meal-dobozban is.
Az Annecy Filmfesztivált június 8. és 14. között rendezték meg.
