Kérlek, foglald össze a ritmikus gimnasztika lényegét! Mikor kezdted el, hogy kerültél kapcsolatba a sportággal?
A ritmikus gimnasztika esztétikai sportág, pontozásos sport. Öt kéziszerrel hajtják végre a gyakorlatokat, melyek a kötél, karika, labda, szalag és buzogány. Ezekkel kell egyensúlyelemeket, forgásokat, ugrásokat, és mindenféle varázslatokat végezni a szőnyegen. Lehet egyéni versenyzőként vagy csapatban indulni, amely öt főből és egy cseretagból áll.
Én eredetileg azért jártam tornára, mert nagyon csámpás voltam. Amikor sportot választottunk, szempont volt, hogy a ritmikus gimnasztika kitűnően fejleszti a lábizmokat, ráadásul az órák annak az általános iskolának a sportegyesületében voltak, ahová a bátyámat is hordták a szüleim. Így kezdődött öt éves korom körül az RG-pályafutásom.
Olyan kisgyerek voltam, aki imád szőnyegen lenni és produkálni magát a kis csillogó dresszében. Anyukám kifejezetten ellenezte, hogy versenyezni kezdjek, de az összes barátnőm átment versenyző kategóriába, ezért felháborodtam, amikor vissza próbált tartani, mert én is az ügyesekhez szerettem volna tartozni. Végül megengedték, és nagyon élveztem, jó versenyző voltam.
Versenyző alkatnak tartod magad?
Abszolút. Rendkívül kompetitív vagyok.
Miért nem maradtál a versenysportban?
Majdnem az RG-ben ragadtam. Miután 16-17 évesen abbahagytam a versenyszerű sportolást, pár évre rá visszahívtak edzőnek. Elvállaltam, mert a művészeti egyetemek és köztük a MOME nem arról híres, hogy az embereket elsőre felveszik – én kétszer jelentkeztem sikertelenül grafikára. Tehát felnőtt fejjel megint behúzott a sportág, elkezdtem RG-tanfolyamot tartani, amit szerettem, de végül harmadik próbálkozásra felvettek a MOME animációs szakára, így erre kentem, hogy nem maradhatok edzőnek. Valójában voltak az egyesületben olyan dolgok, ami miatt már korábban arra jutottam, hogy én ehhez nem akarom a nevemet adni.
Mikor kezdtél el érdeklődni az animáció iránt?
Gyerekként sokat rajzoltam, és anyukám támogatott benne, hogy a sport mellett legyen valami más is, amit szeretek csinálni. Abban az évben, amikor bejutottam a válogatottba, vettek fel a II. Rákóczi Ferenc gimnázium rajz tagozatára, ahonnan úgy végeztem, hogy apukámhoz hasonlóan én is grafikus szerettem volna lenni.
Sokáig grafikára készültem, és az egyik OKJ-s suliban a tanárom kérdezett rá, hogy egyébként miért nem animációra megyek? Visszakérdeztem, hogy az mi? Aztán utánanéztem, és rájöttem, hogy ez sokkal közelebb áll hozzám. A grafikában az illusztráció tetszett, amit animációs film látványtervezés részeként szintén nagyon szeretek csinálni.
Főleg embereket rajzolok, a karakterek érdekelnek, hogy kinek milyen a testtartása, mit árul el valakiről egy szemrebbenés. Az animációban megvan a lehetőség arra, hogy ezt a metakommunikációs szintet ne csak egy állóképben, hanem folyamatában mutassuk be. Ha belegondolok, a mozgás és a dinamika szeretetét a sportolói múltból hozom. Amikor egy képet komponálok, nagy hangsúlyt fektetek a kompozícióra, ami szintén ebből eredhet: a ritmikus gimnasztikában is fontos volt a térforma, hogy hogyan helyezkednek el a csapattagok a szőnyegen. Összefoglalva számomra az animáció mozgás- és emberközpontúság, az érzelemkifejezés eszköze.
Ez vezetett el a film témájához?
A ritmikus gimnasztika visszatérő téma nálam, már a BA-felvételire is tornászlányt vittem, aztán fiókba tettem azzal a gondolattal, hogy az RG-s múltat elkülönítem az animációs jelentől. A mesterszakra projekttervvel kellett felvételiznünk, ekkor vettem elő újra. Nem hagyott nyugodni a téma, hogy hol ér véget a barátság és hol kezdődik a munkakapcsolat egy csapatban versenyző sportoló karrierjében. Sikerült megfogalmaznom, hogy a csoportdinamika alakulása érdekel, ami nálunk mindig attól függően változott, hogy milyen edző volt velünk.
Rengeteget alakult a forgatókönyv, nagyon sokáig az edzők hatalommal való visszaélése és ennek megjelenítése volt a fókuszban. A ritmikus gimnasztika esztétikai sportág, amelyben alapvetően a vékony lányok az ideálisak. Ez az edzőkkel folyamatosan fennálló konfliktust eredményez: rá kell állni a mérlegre, soha sem vagy elég vékony. Ebből a tapasztalatból kiindulva az edzői elnyomást először az étellel hoztam kapcsolatba, viszont a visszajelzésekből kiderült, hogy ez a típusú pszichológiai és fizikai hadviselés átélhetetlen annak, aki nem volt hasonló közegben. Szemléletesebbnek bizonyult, ha a csapattagok egymáshoz való viszonyát helyezzük a középpontba.
Izgalmas, hogy te nem csak a sportolói, hanem az edzői oldalon is voltál. Hogyan befolyásolta Az utolsó dobás történetét ez a tapasztalat?
Két helyen is voltam edző. Az első egyesületben, miután elég talpraesettnek láttak, húsz évesen rám bízták az egyesület vezetését, ami szürreális élmény volt. Ebben a csapatban a gyerekekkel szép szóval beszéltem, ők pedig lelkesen megcsinálták, amit kértem, imádták az edzéseket, hamar vittem is őket C-kategóriás versenyre, ahol dobogós helyezés született, és nem kellett belehalni. Ezt a részét nagyon élveztem, azonban a technikai és menedzsment oldalával járó felelősséghez túl fiatal voltam. Nem beszélve arról, hogy nem volt edzői végzettségem sem, ezért be kellett látnom, hogy nem tudok teljes körű felelősséget vállalni a rám bízott gyerekekért.
Amikor elhívtak Budapest egyik vezető ritmikus gimnasztika egyesületébe, amelynek vezetőjével a válogatottban másfél évig edzettem, azzal a gondolattal vállaltam el, hogy a régi edzőm mellett jó helyen leszek és eltanulhatom tőle a professzionális vezetést. Teljesen más fogadott: abban az egyesületben megállt az idő, poroszos hangulat uralkodott a teremben. A gyerekek a szép szóra nem figyeltek, emelt hangon kellett megszólalni ahhoz, hogy megmozduljanak. Természetesen voltak kivételek, de azt éreztem, hogy a legtöbben nem szeretetből vannak ott, hanem a szüleik és az edzők elvárásai miatt. Voltak olyan több éve versenyző nyolc-tíz éves gyerekek, akiken már a kiégés jelei mutatkoztak, annyira belefáradtak a versenyistállós neveltetésbe. Az edzők sokszor nem fogták vissza magukat, elfogadhatatlan kifejezéseket használtak a gyerekek előtt. Mivel tapasztalatból tudtam, hogy lehetne másképpen, nagyon fájt, hogy a régi edzőim nem fejlődtek pedagógiailag. Arra jutottam, hogy nem akarok olyan ember lenni, aki gyerekekkel akár csak emelt hangon is beszél. Nem akarok olyan lenni, mint a régi edzőim. Bár csak fél évig voltam az egyesületben, azóta is van bennem bűntudat és fájdalom, hogy a részese voltam az ő munkamódszerüknek.
A személyes benyomásokon és tapasztalatokon kívül végeztél kutatást a filmhez?
Igen, a mesterdiploma munkához szakdolgozatot kell írni, én pedig szeretek túlteljesíteni, ezért további kutatásokat is végeztem. Pályáztam a Nemzeti Kiválósági Programba, melybe leadott programomnak a része volt az Országos Tudományos Diákköri Konferencia részvétel. Hozzátartozik a motivációimhoz, hogy minden problémája ellenére szerintem az RG gyönyörű sport, amitől rengeteget kaptam, és egyáltalán nem szerettem volna ártani neki a filmemmel, viszont őszinte ember lévén a meglévő problémákról nem hazudnék és nem tüntetném fel szebb színben a sportágat, mint amilyen valójában. Így jutottam el ahhoz a témához, hogy a sportfilmek hatását vizsgáltam az adott sportág működésére és megítélésére. A kutatás eredménye azt mutatta, hogy ha jól működik egy sportág, és abban lelkileg egészségesen fejlődnek a gyerekek - figyelembe véve, hogy az élsport fizikailag mindig megterhelő - akkor egy film, amely rossz színben tünteti fel a sportágat, nem árthat a megítélésének. Ellenben, ha a filmben a sportágat érintő valós problémák jelennek meg, akkor a nyilvánosság akár segíteni is tud a megoldásban.
Az utolsó dobást megpróbáltam kortalan időbe helyezni, mivel a személyes élményeim mára már 15 évvel ezelőttről származnak, viszont tudomásom szerint ma is aktuálisak. A kutatásom abból a szempontból megnyugtatott, hogy ha a filmben bemutatott elnyomó helyzet már nem létezik, akkor nem ártok a sportágnak, ha viszont aktuálisak a problémák, akkor csak jót tehetek, mert szükséges a változás. A kutatás másik részében, a szakdolgozatomban az abúzív edzőkarakterek idealizálását vizsgáltam a kortárs filmművészetben, mert fontosnak tartottam, hogy a film ne idealizáljon abuzív edzői viselkedést.
Ha belegondolunk, a sportolókról szóló filmekben többnyire van egy nagy cél és nagy megpróbáltatás, de nehézségek árán végül a sportoló eléri az eredményt. Ebben a narratív struktúrában az odavezető út milyensége valójában eltörpül amellett, hogy mekkora a jutalom. Ellenpéldaként hadd említsem meg a Szelíd című filmet. Iszonyatosan haragudtam az alkotókra, amikor a végén Csonka Eszter összeesik a színpadon. Mérges voltam, mert szegény végigment rengeteg megpróbáltatáson, és a szenvedésének még csak eredménye sem volt. Néhány nappal később rájöttem, hogy ez a befejezés így volt tökéletes, mert nem legitimálta eredményekkel a célhoz vezető utat. Nagyon bátran törte meg a sikerközpontú társadalmunk elvárásait.
Végül a te filmedben sem derül ki az eredmény.
Mert nem számít. Cseh László két nyilatkozatát említeném meg, amelyekben - olimpiai ezüst- és bronzérmesként - elmondja, hogy az eredmények nem legitimálják az edzésmódszereket. Teljesen egyetértek. Nem szabad, hogy egy olimpikon sikere magyarázatot adjon a sok száz lemorzsolódott sportoló traumáira, akik ugyanazzal az edzésmódszerrel küzdöttek, de nem hoztak eredményt. Megéri egy-egy ember sikeréért több tucatot így megviselni? Az én értékrendem szerint nem. Emiatt nem derül ki a filmemben, hogy milyen helyezést értek el a lányok.
A filmben nincs dialógus, ami ráerősít a hatalommal való visszaélést övező kimondatlanságra. Miért döntöttél így?
A kimondatlan dolgokat inkább meg akartam mutatni, mint sem elmondani. Nem volt cél, hogy sokkoljam a nézőt a lányok verbális bántalmazásával. Úgy gondolom, nem tisztem senkit minősíteni, mint edzőt. Biztos vagyok benne, hogy az akkori és a mai edzők is a legjobb tudásuk szerint végzik a munkájukat. Tudom például, hogy egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek az edzőképzésben a pedagógiára, gyermekvédelemre. Azt viszont nem tudom, hogy az idősebb, tapasztaltabb edzőknek mennyire kötelező továbbképezniük magukat ilyen irányban. A filmben arra fektettem a hangsúlyt, hogy mit okoz az abuzív edző viselkedése a lányok lelkében.
Az lebegett a szemem előtt, hogy ezt a filmet az RG-s lányoknak csinálom, hogy tudjanak az átélt élményeikről egymás között és a szüleikkel beszélni, és olyan kapuk nyíljanak meg bennük, amelyek eddig el voltak nyomva. Kaptam is ilyen visszajelzéseket: egy volt egyesületi edzéstársam mondta, hogy évekig nem beszélt az átélt élményeiről, amióta abbahagyta a sportot. Eljött megnézni a filmet a Friss Kakasra, utána egymás nyakába borultunk, és kicsit sírdogáltunk, hogy ezen is túl vagyunk.
Nagyon fontosak a hangok, fontos szerepük van a sóhajoknak, csontroppanásoknak. Hogyan fejlődött a film hangi világa?
Testhangokból szerettem volna építkezni. Az edzőinknek volt egy mondása, hogy a “szíveteknek is egyszerre kell vernie, amikor a szőnyegen vagytok”. Ehhez olyan emlékeim fűződnek, amelyeket csak a színfalak mögé nézve érthet meg az ember. Az edzés előtt a lányokkal mindig korábban érkeztünk és kiropogtattuk magunkat meg egymást. Bár kívülről morbid és furcsa szokásnak tűnhet, hogy tinédzser lányok azon versenyeznek, kinek roppan nagyobbat a gerince, mégis volt ebben valamilyen rituáléval keveredő közös játék. A ropogás zeneiségével akartam bemutatni a film elején, ahogy a sportoló gyerekek elfogadják a testük reakcióját, elhasználódását, amit az élsport okoz. Eközben még élvezik is a játékot, mert nekik ez a valóságuk, ez számukra a normális. Alpár Balázs zeneszerzővel rengeteget beszéltünk a speciális hangi világ építéséről, és ő volt az, aki kimondta, hogy valójában a ropogtatás felszabadító érzés, ha kiroppan valamid, végre megszabadulsz a feszültségtől. Ez lett a kulcs: a film elején magukat ropogtatják, viszont a közepe-vége felé az edző átveszi tőlük a ropogtatást, megfosztva őket a saját testük feletti kontrolltól és a roppanás örömétől is.
A főszereplő és a többi RG-s lány nagyon hasonlóan néz ki, a filmben többször is ráerősítesz az egyformaságra. Az erős közösség összetartást is sugallhatna, hogy együtt könnyebb, így viszont inkább uniformizáltságnak tűnt, ami negatív konnotációkat hívott elő. Mi emögött az alkotói szándék?
Ha röviden össze akarom foglalni a filmet, azt mutatja be, ahogy betörnek egy sportolót. Azt a folyamatot követjük végig, ahogy elveszti az egyéniségét, és betagozódik egy toxikus közösségbe. Ezt vizuálisan is igyekeztem megmutatni: az elején mindenkinek más a ruhája, más a hajviselete, és a filmben fokozatosan egyre jobban hasonlítanak egymásra. A reptéri jelenetben mindenki felhúzza a cipzárját, és ugyanolyanra rendezi el a ruháját, a hajukat pedig egyre szorosabbra fogják össze. Tudatos az építkezés abban, ahogy a karakterek egyformává válnak, a film végére már a bőrszínüket és a hajszínüket is elvesztik, csak az egyensmink, egyentornadressz marad. Egyébként szeretem a rituálékat és a hagyományokat, erős megtartó erejük van, de ebben a történetben nem a közösséget szolgálják.
Mesélj az edző karakterről! Vicces, hogy ő ihat kólát, és ezt hangsúlyosan kiemeled. Miért?
Volt egy edzőm, aki folyton light kólát ivott. Iszonyatosan bosszantott, mert 10 éves korom óta hallgattam tőle, hogy nekem viszont nem kellene cukrot ennem. Lehet, hogy ez a karakterábrázolás kicsinyes dolog volt a részemről, de nem bírtam kihagyni. Komolyra fordítva a szót a kóla és a víz párhuzamában is megjelenik az erőfitogtatás. Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek. Ez az a mentalitás, amelyben az edző akkor iszik, amikor kedve tartja, de a lányok az edző egyetlen szemrebbenéséből tudják, hogy vége a három perces ivószünetnek. Személyes élmény, hogy nem engednek minket inni az edzés közben, mert túl sok időt vesz el - ez ma már úgy tudom, hogy fizikai bántalmazásnak minősül, de 15 éve még nem volt kategorizálva.
Amikor megérkeznek a versenyre, egy külföldi csapat bemutatásával felveted, hogy a versenysport nem feltétlenül rossz hangulatú. Mik a tapasztalataid ezzel kapcsolatban?
Láttam rosszabbat is a magyarországi helyzetnél, de jobbat is. Mellbevágó élmény volt látni egy versenyen, hogy a spanyolok tudtak együtt röhögcsélni az edzőikkel. Sajnos a külföldi utakon nem volt lehetőségünk ismerkedni, pedig lehetett volna barátságokat kötni, de minket arra neveltek, hogy a többiek ellenfelek, velük nem beszélünk. Szomorú, de ennél nagyobb gondok is előfordulnak. Egy RG-fotós franciaországi ismerősöm hívta fel arra a figyelmemet, hogy egyszerűen nevetséges, hogy a magyar lányok a mai napig dugiban esznek a WC-ben, amikor versenyen vannak, mert az edzők előtt nem mernek. A szörnyű az egészben, hogy ezt valószínűleg az edzők is tudják. Franciaországban történtek reformok hasonló ügyek miatt, ezért azt gondolom, hogy ez a gyönyörű sportág, amelynek vannak borzalmas részei, átalakulóban van, és látok esélyt arra, hogy egészségesebben működjön.
Karakter lapok
Hogyan alakult a képi fogalmazásmód, a film stílusa?
A legelső vázlatokban a tér szétesését kerestem a versenygyakorlat közben, ezzel akartam megmutatni, ahogy egy jó csapat a történet végére széthullik. Nekem is meghatározó élmény és nagy törés volt, hogy elvesztettem a csapatommal a szoros baráti kapcsolatot, amikor megrendült a sportágba és az edzőkbe vetett hitem, és elszeparálódtam a többiektől. A térváltozás folyamatát bemutató képekmegvalósításában hálás vagyok a háttértervező segítségemnek, Ászity Boglárkának, akivel együtt figyeltünk, hogy a film elején még több a középre komponált kép, de ahogy mentálisan szétesik a főszereplő, úgy a tér is egyre rendezetlenebb, dekomponáltabb.
A film látványvilága geometrikus, mert a tornasportra jellemző a kiszámítottság, szerkesztettség. A karakterek hasonlósága sem véletlen, a ritmikus gimnasztikában sportági kritérium, hogy a csapattagok nagyjából egymagasak és fizikumúak legyenek. Filmes szemmel viszont arra kellett figyelnem, hogy mégis megkülönböztethetőek legyenek, olyan apróságokban, mint például a hajszín vagy az edző ruha.
Fantasztikus érzés volt visszakapni az animátoroktól az anyagot és látni, ahogy megmozdulnak a szereplők. A hangkeverés Alpár Balázzsal és Lukács Péterrel remel élmény volt, igazi csapatmunkában volt részem, nagyon hálás vagyok nekik. Persze emellett nagyon magányos időszakai is voltak az alkotói folyamatnak, voltak lelkileg nehezebb időszakok, hiszen végső soron az én élményeimet dolgoztuk fel, amelyhez nehéz volt a stábomnak kapcsolódni. Gelley Bálint férjként és gyártásvezetőként, Ruttkay Zsófi dramaturgként, Czakó Judit vágóként voltak a támaszaim. Mély beszélgetésekkel segítettek rájönnöm, hogy milyen képekkel tudnám legpontosabban elmondani, amit szeretnék. A velük való közös munka rengeteget adott hozzá a projekthez. Igazán értékes emberek és szakemberek.
A film csúcsjelenete a verseny. Az apró gesztusokon és hangeffekteken kívül itt tudatszekvencia viszi közelebb a nézőt a főszereplő belső világához. Mesélj ennek a résznek az alkotói folyamatáról!
Furcsa szétválasztani, hogy mi következik az animációs technikákból és mi a sportágból, mert nagyon összefűztem a kettőt. Hatalmas adrenalinlöketben voltunk a versenyeken, ezért egyáltalán nem emlékszem életem legfontosabb pillanataira, a versenygyakorlatokra. Belülről az a két és fél perc sűrű ködben játszódott le, csak videókról visszanézve tudom, hogy mi történt. Ezt a hiperfókuszált teljesítést szerettem volna bemutatni.
Nagy dilemma volt, hogy a főszereplő elrontsa a gyakorlatot, vagy ne. A mentális állapotát tekintve reális esetben rontania kellene, viszont ehhez nem volt szívem. Ha elrontja a gyakorlatot, arra következtethet a néző, hogy nem azért vannak nehézségei az edzőjével, mert rossz a közeg, hanem azért, mert nem elég tehetséges. Ettől a megítéléstől akartam megmenteni a főszereplőt. Közrejátszott a döntésemben az önvédelem is, mert én elrontottam az Európa-bajnokságon az egyik gyakorlatot. A verseny előtt az akkori edzőm olyan mentális állapotba hergelt, hogy nem jött létre bennem a megfelelő fókuszáltság. Pontosan emlékszem arra a gondolatra, hogy milyen kár, hogy itt van anyukám is a nézőtéren, mert most látni fogja, ahogy elrontok mindent. Ez a módosult tudatállapot köszön vissza filmben, amikor a lány a gyakorlat előtt lecsukja a szemét, és bekerül egy ködös, vizuálisan is különböző másik világba.
Formailag és színekben is különbözik ez a rész, dominál a fekete, a fehér és a piros. Mit fejeznek ki a színek?
Ez a fekete-fehér gondolkodás, amit a film végére elsajátít a sportoló. Nincsenek átmenetek, a megjelenő színek is ellentétpárok, mert egy gyakorlat vagy jó vagy rossz, kis hibával már kevés. Depresszív lelkiállapotot tükröz, pedig nem depressziós a szereplő, csak kimerült. Amit ezen kívül megemlítenék a térváltás kapcsán, hogy a végső versenygyakorlatot Franciaországban képzeltem el a Grand Prix-n, mert az volt az egyetlen hely, ahol lesötétített teremben versenyeztünk. Nem láttuk a nézőteret, csak a szőnyeg van kivilágítva. Ez katartikus élmény: nem tudod, hogy hol van a zsűri, a hozzátartozók, csak csinálod a versenygyakorlatot.
A katarzis a filmed végén nem boldog önfeledtséget sugall.
Igen, ott a sportoló már az arcát is elvesztette a több réteg smink alatt, egyedül egy halvány könnycsepp gördül le az arcán, amely azt szimbolizálja, hogy ideig-óráig meg lehet játszani a mosolyt, de a valós érzések előtörnek a végén.
Felmerült benned, hogy a fiatalkori traumáid bújnak elő a filmből?
Kételkedem abban, hogy a traumafeldolgozás művészeten keresztül valóban működik, mert nekem nem lesz attól jobb, hogy mások sajnálnak. Kifejezetten nem szeretem Az utolsó dobás ilyen mellékhatását, bosszant. De tény, hogy miközben rajzoltam és írtam a sztorit, feltéptem pár régi sebet, amik így be tudtak gyógyulni, illetve amíg a kutatásokat végeztem, az fogalmazódott meg bennem, hogy bár sokat sérültünk, az edzők az akkori legjobb tudásukat nyújtották és mindezt a közösen megfogalmazott cél érdekében tették. Az átélt tramumák feldolgozása emiatt úgy érzem, hogy kizárólag az én feladatom. A feldolgozásban pedig sokat segítenek a közösségi élmények, a visszajelzések amiket a nézők adnak, mert a célom az volt, hogy segítsek az embereknek előhozni az érzéseiket.
Fel lehet fedezni hasonlóságot az RG és az animációkészítés között?
Mindkettőben érzem, hogy akik sikeresek, azok túlteljesítenek. Maximalista emberként még dolgoznom kell azon, hogy kevesebb legyen az önfeláldozás a céljaim érdekében, de megmaradjon ugyanaz a szakmai eredmény. A saját edzőmnek kell lennem, és jó edzőnek.
Versenyző koromban elkezdtem naplót írni. Amikor az edzőm meglátta, jelezte, hogy majd mindenképp szeretné elolvasni. Így akkor nem folytattam az írást, most viszont újrakezdtem: ahogy kísérem a filmet különböző fesztiválokra, az útinaplómban egyre több összehasonlító bejegyzés szerepel az animációról és a ritmikus gimnasztikáról. Például érdekes, hogy az animációval is lehet szerepelni és külföldre utazni, de milyen furcsa, hogy a performance-on nem tudok változtatni, mert a film már olyan, amilyen, míg sportban a helyszínen kellett teljesíteni.
Milyen érzés volt, amikor megtudtad, hogy bejutottál Annecy-ba, az egyik legrangosabb animációs fesztiválra?
Elsírtam magam. Ebben az időszakban több fesztiválról is kaptam visszajelzést, hogy nem jutott be a film, Annecy-ból pedig szinte az esélytelenek nyugalmával vártam az értesítést, ezért óriási volt az öröm, amikor Vincze Zsuzsa, a MOME Filmipari Tudásközpont vezetője felhívott a hírrel, hogy bent van a film. A magyar év miatt különleges figyelmet kaphat Az utolsó dobás, és a magyar animáció megérdemli ezt a reflektorfényt, mert az eddigi években is rengeteg rövidfilm került be Magyarországról a fesztivál programjába.
Az alkotásod ráadásul versenyzik. Milyen érzésekkel tölt el a versenyszituáció?
Ha már végigvonult a beszélgetésünkön a sport analógia, Annecy-t az Olimpiához tudnám hasonlítani, ahova bejutni is nagy dolog. Ennek tudatosításához új hozzáállást kell kialakítanom, mert továbbra is nagyon kompetitív vagyok. Ha elmegyek egy díjátadóra, az utolsó utáni pillanatig reménykedem, holott már tudom, hogy mik azok a jelek, amik alapján az ember számíthat helyezésre. Azt a mentalitást próbálom elsajátítani, hogy a bejutás is győzelem, ha pedig díjazzák is a filmet, már csak a ráadás.
Korábbi nyilatkozatodban említetted, hogy cél volt a párbeszéd és beszélgetés indítása a versenyzők, sportolók között. Mi a tapasztalatod, sikerült? Milyen visszajelzéseket kaptál?
Itthon a díjakon keresztül kaptam leginkább pozitív szakmai visszajelzéseket, többnyire különdíjak formájában. Kevés az átfedés a művészfilmet kedvelő, rövidfilmes formátum iránt érdeklődő és a versenysportoló nézők között, úgyhogy azt gondolom, igazán akkor jut majd el a sportoló közönséghez a film, amikor online is elérhető lesz. Addig igyekszem minden magyarországi vetítésre elmenni, hogy találkozzak a közönséggel és azokkal, akiket sportolóként esetleg megszólít a téma. A visszajelzések alapján bármilyen sportág képviselőjének átélhető a film, aminek nagyon örülök.
Most mivel foglalkozol?
Jelenleg leginkább a generációk közötti kapcsolat érdekel. Az Inkubátor programba idén először animációs rövidfilmmel is lehetett pályázni, erre jutott be a legújabb tervem, amelyet a CEE Animation által szervezett Rise and Shine programban is fejlesztek. Bár még alakulóban van a sztori, annyit elmondhatok, hogy a közösség támogató ereje lesz a fókuszban három nő történetén keresztül. Ez egy olyan táncfilm lesz, amiben a szereplőknek a berögződött családi mintákat kell elengedniük és kialakítaniuk az új, közös ritmusukat. A sport világához abban kapcsolódik ez a téma, hogy akárcsak az edzők, a felmenők is a legjobb tudásuk szerint adják át a bölcsességeiket és a tapasztalataikat, de közben változik a világ, és változnak a felnövő generáció igényei. Nehéz egymás felé lépni, viszont foglalkoztat a lehetőség, mert érdemes újragondolni a családi közösségeket és megkeresni a kapcsolódást úgy, hogy az a szülőknek, nagyszülőknek és mindenkinek jó legyen.
