Harmadik alkalommal tért vissza Cannes-ba Oliver Laxe, francia-spanyol filmrendező. A 2016-os Mimosas a Kritikusok hetén szerepelt és egy haldokló arab sejk útját követte a marokkói sivatagba, a 2019-es Fire Will Come pedig egy börtönből vidékre visszatérő férfi történetét mutatja be – ezzel Laxe elnyerte az Un Certain Regard fődíját. Ahogy az a cannes-i szamárlétrán gyakran lenni szokott, a különleges víziójú rendező idén már a hivatalos versenyprogramban szerepel, de nem csak udvariasságból került bele az Arany Pálmára esélyesek társaságába. A Siratban újra visszatér a marokkói kopárságba, egy döbbenetesen szuggesztív és meglepetésekkel teli úttal a pokolba, ahol a rave felszabadít, a sivatag viszont felfalja az embert.
A mennyei hegyek alatt hatalmas hangfaltorony épül, pulzálnak a fények, és indul az extázis. Luis (Sergi López) és a fia (Bruno Nunez) egy fiatal nő fényképével mászkál a felszabadultan táncoló emberek között. A dél-marokkói illegális sivatagi rave közepén próbálják megtalálni a lányt (és nővért), aki öt hónappal ezelőtt elment egy hasonló buliba, és nem tért haza. Kutatásuk egyelőre sikertelen, de egy ötfős társaság szóba hozza, hogy hamarosan lesz egy másik ilyen buli is, valahol az ország közepén. Amikor egy katonai osztag feloszlatja a tömeget, és a csapat továbbindul a következő helyre, hozzájuk csapódik a sivatagi útra felkészületlen apa és fia is. Az előttük álló napok rengeteg fizikai akadályt és dilemmát hoznak magukkal, ami mindenki sorsát megpecsételi, miközben a sziklák túloldalán tovább gyülekeznek a militarista csapatok.
Sirat / Fotó: Cannes
Oliver Laxe sivatagi eposza fizikai, filozófiai és audiovizuális értelemben is rendkívüli moziélmény. A marokkói táj atmoszférája tökéletes teret ad a hősöknek egy metafizikai (és pszichedelikus) tripre, a háttérben kialakuló háborús szituáció azonban nagyon is közel hozza a valóságunkat, egy lehetséges harmadik világháború kirobbanását. A világvégi hangulat, a családi dráma és az ismeretlen felé való kétségbeejtő utazás ötvözetéből keveredik ki Laxe semmihez sem hasonlítható univerzuma. Nála tényleg a kopár semmi közepén jön rá az ember, hogy ki ő, mit keres és hogy mi célból van ezen a világon. A spanyol színész legenda, Sergi López és a valódi rave-erekből összeválogatott csapat bámulatosan illeszkednek Laxe világába, valódi sebeikkel, hiányzó testrészeikkel a hitelességet erősítik.
A kietlen táj monumentális és hátborzongatóan alkalmatlan az emberi életre – Laxe állandó operatőre, Mauro Herce éteri képei beszippantanak a légüres térbe és a sziklák közé –, a civilizáció nyomait csak a semmin átfutó vonatsín és elhagyott, lerobbant autók jelzik. Ezt a vidéket energetizálja az ütemes techno basszusa, a mellkasunkban dobogó ritmus, mintha csak a Föld szívverése lenne. Kangding Ray elektronikus zenei producer munkája a Sirat alapköve, színezi, illusztrálja, feszültséggel tölti meg a történetet, és magával hozza a végső katarzist is. Oliver Laxe filmjét kizárólag hatalmas vásznon és minőségi (vagy ha más nem, akkor csak nagyon hangos) hangtechnikával szabad átélni, a cannes-i tömegben nagyon szerencsésnek éreztük magunkat, hogy itt és így láthatjuk ezt az utazást.
The Mysterious Gaze of the Flamingo / Fotó: Cannes
Teljesen más színeket varázsolt a kopár vidékre az Un Certain Regard szekcióban versenyző The Mysterious Gaze of the Flamingo, vagyis a Flamingó titokzatos pillantása, a chilei Diego Céspedes első filmje. 1982-ben, egy észak-chilei, kihalóban lévő bányász faluban egyetlen ház maradt, amiben még lüktet az élet: egy csapatnyi transznemű nő él itt odaadó, családi szeretetben. A harmóniát csak gyűlölködő szomszédok és a korszak titokzatos gyilkos betegsége, a helyiek által csak „pestisnek” hívott AIDS borítja meg, ami a csodás Flamingót, néhány társát és szeretőiket lassan, de biztosan a halál felé sodorja.
A nagyvárosi civilizációtól elzárt falu lakói szerint két szerelmes férfi pillantásából születik és terjed tovább a gyógyíthatatlan, gyilkos kór. Flamingó lánya, a 11 éves Lidia a legenda után ered, és közben próbálja megérteni anyja tragikus vágyakozását egy férfi iránt, aki a szerelmével és gyűlöletével egyszerre abuzálja őt. Szexuális identitásukat nyíltan megélő homoszexuálisok és transzneműek mindig is voltak és lesznek, a rendező pedig végtelen empátiával, humorral és megértéssel fordul feléjük. Még egy olyan kietlen, reményvesztett tájon is, mint a chilei bányavidék, az a fajta szabadság, amit ők élnek meg, a helyieknek és nekünk, a nézők számára is irigylésre méltó.
Céspedes a latin-amerikai mozi hagyományát is beemeli a tragédia ellenére megható és humoros történetébe: Flamingóék szabadságát és halálfélelmét mágikus realista elemekkel teszi még különlegesebbé, a „kórt okozó” pillantás szó szerint szikrázik a levegőben, a család megkövezésére készülő helyiek csapatából pedig egyetlen mágikus mozdulattal kezes bárányt csinálnak. A Flamingó titokzatos pillantása a talált családok összetartó erejéről egy mágikus bosszúfilmben mesél, ahol a legnagyobb ellenség, a kór sajnos így is legyőzhetetlen marad.
Tudósításunk folytatódik a 78. cannes-i filmfesztiválról.
