Richard Linklater ismert cinefilként ajándékot készített a világ összes többi filmrajongójának. Az Arany Pálmáért versenyző Nouvelle Vague (Új hullám) Jean-Luc Godard kultikus klasszikusa, a Kifulladásig készítését követi, pontosan olyan játékos stílussal és formai megoldásokkal, ahogy azt az ismert filmes irányzat képviselői csinálták. Az amerikai rendezőnek „volt mersze” nem a saját anyanyelvén forgatni, filmes panoptikuma pedig nagyon boldoggá tette a cannes-i közönséget. A Nouvelle Vague-gal nem csak a mozi szerelmeseinek kedveskedik, a következő generáció filmkészítőinek is páratlan leckét ad. Godard persze egész biztosan utálná.
Aubry Dullin és Zoey Deutch a Nouvelle Vague című filmben
Jean-Luc Godard (Guillaume Marbeck) 1959-ben irigykedve figyeli barátai, Francois Truffaut (Adrien Rouyard), Claude Chabrol (Antoine Besson) és a többiek nagy sikereit, de ő maga még nem rendezett saját nagyjátékfilmet. Addig noszogatja Georges de Beauregard producert, hogy szerezzen neki pénzt, míg végül zöldlámpát kap Truffaut és Chabrol közösen írt forgatókönyvének feldolgozására. A Nouvelle Vague aprólékosan végigköveti a Kifulladásig forgatását megelőző tennivalókat – a pár fős stáb, például Raoul Coutard operatőr, vagy Pierre Rissient első asszisztens összeterelését, Godard jó barátja, az újonc Jean-Paul Belmondo (Aubry Dullin) és az egyre népszerűbb Jean Seberg (Zoey Deutch) beszervezését is. Az előkészületek után elindul a 20 napos forgatás, melynek a végén megszületik minden idők egyik legnagyobb hatású mozifilmje.
Godard enigmatikus, kiszámíthatatlan karakter volt, kísérletező figura, aki korlátok nélkül, teljes alkotói szabadsággal akarta minden filmjét elkészíteni, még a legelsőt is. Ez a szabadság sok területen megnyilvánult – nem készített forgatókönyvet, a forgatás reggelén írta össze az ötleteit, a színészeinek a felvétel közben adta a szájába a mondatokat, és ha úgy látta, hogy egyből megvan a jelenet, befejezte az aznapi munkát. Nem nézett kameraképet, az utolsó napig nem tudta mi lesz a történet vége, nem érdekelte a kontinuitás, sem a producernek tett ígéretek. Linklater rajongásból, és talán egy kis irigységből készíthette a Nouvelle Vague-t, hiszen a filmkészítői szabadságnak ez a formája már teljesen kihalt, és egy bürokratikus, (sok szempontból jogosan meghozott) szabályok szerint működő gépezet lett.
Godard játékos személyiségéről, öntörvényűségéről rengeteg legenda maradt fenn, ahogy a Kifulladásig forgatásáról is (dollyzás tolószékkel, Seberg ellenszenve a módszereivel szemben, híres rendezőtársak cameói), ezekből válogatott össze Linklater egy sodró lendületű, szórakoztató filmrevalót, a fekete-fehér, 4:3-as képarány (még vágást jelző „cigarettanyomot” is fel lehet fedezni), a kornak megfelelő, autentikus hang, a franciás könnyedség és humor jóleső időutazásra visznek. Az autentikus hatást erősíti az új, ismeretlen arcok felsorakoztatása (ez alól kivétel a Seberget alakító Zoey Deutch), különösen a napszemüvegével összenövő Godard esszenciáját megragadó Guillame Marbeck, és Aubry Dullin Belmondója emlékezetes, az ő mosolya, pajkossága és az ujjnyi vastag cigarettái parádésan idézik meg a színészlegenda alakját. A Nouvelle Vague-gal Linklater baráti emlékeztetőt ad arról, hogy honnan indult az egyik legnagyobb hatású filmrendező és a hulláma, hogy miért kell újra meg újra visszafordulni a klasszikusok felé, és hogy ez az egész filmezés, valójában tényleg csak egy játék.
Aubry Dullin és Guillaume Marbeck a Nouvelle Vague című filmben
Cannes-i szereplésével új vizekre evezett a kortárs német film, azon belül is a Berlini iskola egyik legizgalmasabb alakja, Christian Petzold, akinek ezen kívül minden egész estés munkája a Berlinale programjában szerepelt, a Tűzvörös égbolt-tal 2023-ban Ezüst Medvét is nyert. Petzold most a Rendezők Kéthete szekcióban mutatta be a Mirrors no. 3-t, ami Maurice Ravel zongoraművéről kapta titokzatos címét, ezt adja elő zongorán a történet egy pontján Paula Beer, Petzold aktuális múzsája. Beer valamilyen formában minden filmjében (Tranzit, Hableány, Tűzvörös égbolt) a vágy tárgyává válik, férfiak teszik érte kockára az életüket, az egzisztenciájukat, és adják fel büszkeségüket, hogy vele lehessenek. A Mirrors no. 3.-ban már egy egész család rajong érte.
A boldogtalan Laura és barátja a német vidéken utaznak, amikor autóbalesetet szenvednek. A fiú azonnal meghal, a lány viszont csodával határos módon egy karcolás nélkül megússza. A baleset helyszínén egy idősebb nő (Barbara Auer) talál rá, aki hazaviszi őt a házába. A következő napokat harmóniában töltik egymás társaságában, kerítést festenek, főznek és beszélgetnek. Az egyik ebédre csatlakozik hozzájuk a nő férje (Matthias Brandt) és felnőtt fia (Enno Trebs) is, akik először értetlenül állnak Laura jelenléte előtt, de idővel ők is megkedvelik és elfogadják, hogy instant módon a család tagjává vált. Laura számára csak később derül ki, pontosan miért ragaszkodnak hozzá ennyire, mi az a tragédia, ami felborította azt a családi egyensúlyt, amit ő most a jelenlétével helyrehozhat.
Paula Beer a Mirrors no. 3 című filmben
Petzold komplex emberi kapcsolatok, válságban sodródó alakok és a magunkkal hordozott történelmi traumák nagy ismerője, munkáiban egészen egyszerű, hétköznapi szituációkban is rendkívüli feszültséget képes teremteni. A Laurát befogadó család szimpátiájában az első pillanattól kezdve van valami gyanús, valami megfoghatatlan kételkedés, amiből – Petzoldot ismerve – bármilyen irányba elindulhat a történet. Míg a Tranzitban egy második világháborús narratívát helyez át szimbolikusan napjainkba, a Tűzvörös égboltban pedig közvetlen közelről tapasztalják meg hősei a globális felmelegedés hatásait, a Mirrors no. 3 a korábbiakhoz képest kisebbet akar markolni. Ebben a történetben Petzold végig az egyén szintjén marad, egy tragédiát túlélő család és a kötődésre vágyó, útját kereső fiatal lány kapcsolatán keresztül a gyászról, a továbblépésről és az újrakezdésről mesél. A végeredmény talán nem olyan erőteljes és maradandó élmény, mint a régebbi munkái, de embersége miatt így is érdemes drukkolni, hogy behozzák a magyar mozikba.
A tudósításunk folytatódik a 78. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválról.
