Her Will Be Done (r.: Julia Kowalski)
Julia Kowalski 2023-as rövidfilmje, a szintén Cannes-ban debütált I Saw the Face of the Devil után ismét a természetfelettihez nyúl. A Her Will Be Done egy Franciaországban élő lengyel család által fenntartott családi tehenészetben játszódik, főhőse Nawojka (Maria Wróbel gyermekien ártatlan, máskor ördögien félelmetes), aki dolgos, de szigorú családjának árnyékában él. Gyorsan kiderül, hogy Nawojka paranormális képességekkel rendelkezik, amiket anyjától örökölt. Egy nap váratlanul betoppan a tehenészet francia tulajdonosainak tékozló gyermeke, Sandra (Roxane Mesquida), aki nemcsak a szabadság ígéretét hozza el az útját kereső tehenészlánynak: Nawojka vonzódni kezd a szabad szellemű jövevényhez, az ösztöneivel együtt pedig a természetfeletti képessége is elszabadul, aminek a tehenek és a furcsa közösség tagjai látják kárát.
A Her Will Be Done markáns hangulatú szerzői horror, ami Nawojka nemi identitásának kiteljesedését köti össze a természetfeletti képességek feletti kontroll kérdésével. Kowalski a felnövéstörténetek toposzait (szigorú család, zárt közeg, és az ebből a főhőst kimozgató külső erő) horrorisztikus elemekkel dúsítja, de szerencsére nem áll meg az ördögűzős alműfajnál, és belekever a filmbe némi testhorrort is. A tehenészet baljós, sár áztatta, sötét tónusú képekben tárul elénk, a Nawojka vérfagyasztó éjszakai portyáit megmutató montázsokat pedig olyan jelenetek szegélyezik, mint egy komikusan hosszúra nyújtott, Kusturica-hangulatú lagzi. A film ugyan elbírt volna egy kicsivel feszesebb szerkesztést, de a különös hangulat, és a műfaji elemek ügyes kevergetése egy hatásos identitásdráma-horror hibridet eredményeznek. A Her Will Be Done magyar premierjéről egyelőre nincs hír.
Maria Wróbel a Her Will Be Done című filmben
Wild Foxes (r.: Valéry Carnoy)
Szintén a Rendezők Kéthete szekciót erősítette Valéry Carnoy sportfilmbe oltott PTSD-drámája, ami egy bentlakásos boksziskolában játszódik. A Wild Foxes főhőse Camille (Samuel Kircher) tehetséges sportoló, aki nemcsak a ringben, de a tesztoszterontól fűtött öltözőkben is megtalálja a helyét, a társaság középpontja. Egy közepesen súlyos baleset miatt azonban valami átkattan benne. Bár törött keze gyorsan gyógyul, a trauma pszichésen kezdi gátolni a sportban. Ezzel párhuzamosan pedig fokozatosan gyengül a „falkán” belüli pozíciója, és lassan kegyvesztetté válik a társai körében.
Carnoy érezhetően nem kívánta radikálisan megújítani a bokszdrámák alműfaját, a Wild Foxes tétjeit az éppen aktuális versenyek (köztük az európa-bajnokság) adják, miközben a támogató edző a maga eszközeivel igyekszik kirángatni Camille-t a traumatizált állapotból. A rendező visszafogottan, mégis meglepően magabiztosan használja fel a műfaji paneleket, és pont annyit teker le belőlük, ami a film hitelességét erősíti, de nem vesz el a drámaiságából. A meccsek jelenetei például szikárak, nyersek, nincsenek túlvágva és a rendező a szokásos csavarokkal is finoman bánik. A nézői elvárásokkal azért így is ügyesen játszik a film, kezdetben például úgy tűnik, Camille fizikai rehabilitációja fogja adni a történet gerincét, amit a rendező okosan átkeretez, és elkezd a fiú lelkére figyelni. Ezzel párhuzamosan kerül a hangsúly szép lassan Camille legfontosabb barátságára: a fiú és a baleseténél őt megmentő barátja, Matteo (Faycal Anaflous) kapcsolata egyre nagyobb szerepet kap, és végül egy megható közös jelenetük zárja ezt a kompakt, feszesen szerkesztett, hihetetlen erejű filmet. Magyar bemutatóról egyelőre nem tudunk, de nagyon reménykedünk benne.
Samuel Kircher a Wild Foxes című filmben
The Secret Agent (r.: Kleber Mendonça Filho)
Nagyjából ilyen lenne, ha az Én még itt vagyok-ot Martin Scorsese rendezte volna. De szerencsére ezt a nagyszabású, sűrű szövésű politikai krimit az a Kleber Mendonça Filho hozta össze, aki minden filmjét a saját emlékeiből építi fel, ebből pedig, a Neighboring Sounds-hoz és az Aquariushoz hasonlóan ezúttal is sajátos hangulatot teremt, és közelebb hozza a nézőkhöz Brazíliát. A The Secret Agent az 1970-es években játszódik, és két másik idei versenyfilmhez (Two Prosecutors, Eagles of the Republic) hasonlóan arról szól, hogyan lehetetleníti el egy diktatórikus rendszer azt, hogy érvényre jusson az igazság.
A főhős egy értelmiségi (két nevet is használ, az Armando az igazi, a Marcelo az álneve), aki addig húzogatta a katonai diktatúra bajszát az eltűnt édesanyjával kapcsolatos személyes nyomozásával és kutatói tevékenységével, hogy a rendszer üldözni kezdi őt. Emiatt visszamenekül szülővárosába, Recifébe (ahonnan egyébként Mendonça is származik), ahol ideiglenesen a helyi anyakönyvi hivatalban kezd dolgozni, hátha ott ki tud deríteni valamit anyukája sorsáról. Eközben megindul ellene a hajtóvadászat, és hiába talál hasonlóan üldözött sorstársakat, egy idő után joggal érzi úgy, hogy senkiben nem bízhat.
Mendonça filmje lassan hömpölyög, a feszültség mégis pattanásig fokozódik, a krimik, a paranoiathrillerek és a slow cinema különleges egyveleget alkot, ráadásul a rendező a 2019-es Bacurauból sikeresen menti át a meglepetésszerűen berobbanó erőszakot is. A The Secret Agent esszenciáját azonban az életrajzi vonatkozások adják. Mendonça a két évvel ezelőtti dokumentumfilmjére, a Pictures of Ghosts-ra is visszautal, a történetben szereplő idős mozigépészt, Alexandre urat az ő gyermekkorából ismerős művészmozis bácsiról mintázta, akivel a Pictures of Ghosts-ban maga a rendező még műkedvelő filmesként készített egy megható interjút a mozi végleges bezárása előtti napon. Mendonça a politikai vonatkozások mellett a helytörténeti aspektust is érvényesíti, Recife épített környezete mellett az egykori mozik új funkciói is megjelennek a filmben, hála a jelenben játszódó, váratlanul felbukkanó történetszálnak. A The Secret Agent tömény, de páratlan élmény, amire nem egyszerű ráhangolódni, de a rendező többi filmjéhez hasonlóan meghálálja a nézői munkát. Magyar bemutatójáról egyelőre nincs hír, sajnos Mendonça filmjei nem gyakori vendégek a hazai mozikban.
Wagner Moura a The Secret Agent című filmben
Case 137 (r.: Dominik Moll)
Dominik Moll a 2022-ben versenyen kívül vetített Akkor éjjel után egy újabb zsarufilmmel tért vissza Cannes-ba. A versenyprogramban bemutatott Case 137 főhőse egy nyomozónő, Stéphanie (Léa Drucker játssza), aki a rendőrség belső nyomozásait vezeti, azaz a rendőri erőszakkal kapcsolatos bejelentéseket vizsgálja. A történet a 2018-as sárga mellényes tüntetések idején játszódik, amikor egy fiatal fiút a rohamrendőrök közelről eltalálnak egy gumilövedékkel, így maradandó sérüléseket szerez. A fiú anyukája bejelentést tesz a rendőrségen, Stéphanie pedig megpróbálja felgöngyölíteni az eset hátterét. Eközben rendre arra kényszerül, hogy saját munkáját is átértékelje: a rendőrök úgy érzik, ő a tüske a köröm alatt, a bot a küllők között, miközben a sértett civilek a korruptnak tartott hatóságok egyik fogaskerekeként kezelik őt.
A Case 137, az Akkor éjjel-hez hasonlóan a főszereplővé emelt, az ügyön dolgozó rendőr érzéseit és belső vívódását állítja a középpontba, miközben krimiként is jól működik. Az előző filmhez képest itt nagyobb hangsúlyt kap a társadalmi vetület: a történet érinti a sárga mellényes tüntetések megítélését, valamint a terrorcselekmények megfékezése után ünnepelt francia rendőrség reputációját, és persze az ezzel való visszaélést is. Bár a Case 137 a témákat tekintve nagyobbat markol, mint például az Akkor éjjel, a dramaturgiát illetően mégsem vall kudarcot: Moll jól találja el az arányokat, Stéphanie szakmai és magánéleti őrlődése hiteles és érdekes, emellett pedig a krimi szál is tartogat izgalmakat, a film végig feszes, sallangmentes marad.
Case 137
Vizuálisan azonban jóval kevésbé kiérlelt, mint a rendező bármelyik korábbi alkotása. Moll ezúttal a kisrealizmushoz nyúl, ami egy ideig képes a fókuszt a sűrű szövésű történeten tartani, egy idő után azonban önismétlővé válnak a rendőrségi irodák sótlan snitt-ansnittjei. A forgatókönyv és a feszes dramaturgia, valamint Léa Drucker természetes jelenléte azonban palástolják a vizualitást illető hiányokat. Magyar bemutatóról egyelőre nincs hír, de mivel az Akkor éjjel és Moll korábbi filmjei (Bestiáda, Mondd ki, hogy uborka!) is eljutottak hozzánk, így jó eséllyel a Case 137 is el fog.
A filmeket a 78. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk május 15. és 19. között.
